Jaj, keservesen sírt a királykisasszony, amikor előjött titkos menedékből. Siratta édes robotapját, aki életét áldozta, hogy őt ne kelljen a dragobontónak odaadnia.
De az idő nem volt tekintettel a királykisasszony bánatára, az egy hét gyorsan elröpült. Megint leszállt az éj, hogy eljöjjön az éjfél, és megdördüljön a várnak kapuja. A dragobontó dörömbölt rajta.
– Királykisasszony, jöttem érted, hogy elvigyelek a palotámba feleségnek.
Várt egy kicsit a vasszörnyeteg, de válasz nem érkezett, a vár sötét maradt.
– Bújj elő, amíg szépen kérlek – emelte fel a hangját a dragobontó.
De a várban továbbra sem mozdult semmi.
– Azt a hét meg a nyócát, az én türelmem is véges – bosszankodott a dragobontó, és berúgta a kastély kapuját.
Nem szimatolt, nem hallgatózott, hanem egyből bekapcsolta a minap beszerzett szipiszuper kameráját, amivel átlátott mindenen. Vason, betonon, ólmon, bármin.