Lehajolt a dragobontó az egyik fejével a királyhoz, és kérdezte, mi történt. Az remegve válaszolta, hogy talán a fáradság miatt, de megcsúszott a kanyarban, és a kedvenc motorja ripityára tört.
– Kár lenne ezért a szép járműért – dörmögte a dragobontó, és még lejjebb eresztette hatalmas busa fejét.
Ezután, a robotkirály megrökönyödésére, a középső szájával, hamm, bekapta a motor roncsait, a másik két fejével pedig összeporszívózta az apró fém- és műanyagszilánkokat az aszfaltról. Miután feltakarította a legeslegutolsó darabkát is, mint aki jól végezte dolgát, lekucorodott a földre, behúzta három nyakát, maga alá tekerte a tarajos farkát, legvégül pedig lecsukta irdatlan nagy szemeit. Ott ült egy helyben mozdulatlanul körülbelül úgy tíz percig, közben kopácsoló, sivító hangok hallatszottak abból a ménkű nagy fekete testéből.
A robotkirály már éppen azon gondolkodott, hogy lábujjhegyen eloson, amikor a dragobontó szemei felpattantak, lomhán felállt, a középső fejét letette az aszfaltra, és kitátotta hatalmas pofáját. A király ettől úgy megijedt, hogy felordított, de a dragobontó nem törődött vele, inkább öklendezett egyet-kettőt, mire lassan kigurult a szájából a hibátlan piros motorbicikli. Egy karcolás, egy sérülés nem volt rajta, minden alkatrésze vadonatújként csillogott-villogott.