Először nem történt semmi.
Kell nekik egy kis idő, nyugtatta magát a kisrobot.
De amikor két óra múlva sem volt változás, kezdett ideges lenni. Rászedett a roboszorkány, mérgelődött magában, miközben a felkelő nap sugára lustán végigsimogatta a szeméttelepet, és rásütött az olajjal meglocsolt, és alaposan megtaposott földhalomra.
És akkor megtörtént!
A kisrobot talpa alól surrogás hallatszott, mintha életre kelt volna a föld. Körben a szemétdombok hullámozni kezdtek, láthatóan valami mohón túrta a belsejüket. Itt-ott megnyílt a talaj, és egész szeméthalmok tűntek el az éhes földszájakban.
A kisrobot megrettenve menekült hátrább.
Hirtelen négy vasoszlop nőtt ki a talajból, amik egymással összekapcsolódva, itt-ott összecsavarodva, majd újra szétágazva nőttek tovább az ég felé. Szédületes sebességgel, emeletről emeletre építette magát a szerkezet a szemétből, mert ahogy nőtt az építmény, úgy fogyott a szeméttelep. Mikor aztán környék teljesen kiürült, a kisrobot elkerekedett szemmel bámulta a lázas építkezés végeredményét.
Egy gigantikus, égigérő csúszdát!