A szoba padlóján egy hatalmas dragobontó feküdt lekötözve, alig tudott megmoccanni a rengeteg sok lánctól. Teherautónyi fekete teste és három busa feje ernyedten feküdtek a kövön. Dörgő, mély hangon szólította meg a kisrobotot.
– De jó, hogy jössz, kisrobot, majd szomjan halok! A robot-királykisasszony elfelejtett megitatni, pedig még az olaj is oda van készítve a fal mellé. Kérlek, itasd meg a bal oldali fejemet, és meglásd, nem leszek hálátlan.
Addig-addig könyörgött a dragobontó, hogy a kisrobot megsajnálta. Megragadta az olajos vödröt, és belézúdította a dragobontó bal oldali fejének szélesre tátott szájába. A szörnyeteg mohón lenyelte az olajat, majd jólesően megremegett.
– Na, kisrobot, most kapsz egy életet – mondta.
Azzal az égnek vetette a bal fejét, kitátotta a száját, és vörös lángnyelveket fújt a magasba. A tűz vadul kavargott a levegőben, majd lassan elhamvadt, és egy kis parázsló szívecske maradt utána. A szívecske komótosan körbefordult, mintha keresne valakit, majd sebesen odasiklott a kisrobot feje fölé, és ott megállapodott. Az kicsit meglepődött, és óvatosan odébb lépett, de újdonsült társa követte. A dragobontó morajló hangja újra felhangzott.