A macskát ugyan kicsivel elvétette, de a fényes eszköz még így is Misóhoz ragadt, mert nem aranyból, hanem vasból volt, némi aranyfestékkel lefújva. A pléhbános az eset után egy hétig búslakodott a kedvenc kis villásdugója után, amikor aztán nagy örömére megtalálta a pléhbánia küszöbén, hála a Szent Konnektornak. Még az sem tudta kedvét szegni, hogy valami miatt az annyira mágneses volt, hogy szó szerint alig tudta letenni mise után.
A pléhbános kiáltására felocsúdott a násznép, ők is dobálni kezdték a robotmacskát, ki mivel érte. Valaki még a keze ügyébe került menyasszonyi csokrot is hozzávágta, amit Misó ügyesen elkapott.
– No, ennek fele sem tréfa! – gondolta a robotfiú, kezében a csokorral. – Jobb lesz kereket oldani.
Ezzel a macska hátat fordított az őt dobálóknak, és kiszaladt a templomból a mellette himbálózó rézvirágcsokorral együtt. A násznép egymást ölelgetve ujjongott, hogy lám, sikerült megfutamítaniuk a gonosz robotmacskát.
De bizony, korai volt az örömük!