– Tégy úgy, mintha a halott lennél! Ez a medvéknél mindig beválik – jön a váratlan ötlet, és azonnal így teszel. Látványosan visszaomlassz az ágyba, nyögsz kettőt, és kezedet szétvetve nem mozdulsz.
A morgás abbamarad. Úgy látszik bevették, örvendezel magadban, miközben azon töprengsz, hogy az egyik medve tényleg pipázott? Vagy csak ijedtedben képzelődtél? Sajnos nem érsz rá kitárgyalni magadban, mert érzed, hogy valaki megbökdös a karmával a gyomrod tájékán.
– Anya, ez most tényleg halottnak tetteti magát? – kérdezi egy vékonyka hang, úgy látszik a medvebocs az. Jó kis hegyes karma van a pici bestiának, és valamiért tetszik neki, hogy a hasadat böködheti, mert nem hagyja abba.
– Azt hiszem, Brumikám – válaszolja a mamamedve bizonytalanul.
– Azt hiszi, hogy bevesszük ezt a hülyeséget, és nem tépjük szét? – kérdezi újra a medvebocs, és újra megdöfköd vagy háromszor. Tuti élvezi a kis nyavalyás...
Sajnos a széttépés, mint lehetőség felemlegetése annyira megrémiszt, hogy egy pillanatra kiesel a szerepedből, és idegesen megrándulsz. Érzed, ahogy a pöttöm medve hegyes karma már az arcodat simogatja, közben halkan dúdol hozzá.
– Ciróka, maróka, széttépjük a manókat. Grrrr...
Ez már túl sok, nem bírod tovább. Egy kétségbeesett mozdulattal lecsúszol az ágyról, elslisszansz a medvebocs mellett, és néhány ugrással eléred az ajtót. Semmivel sem törődve feltéped, és kiviharzol a szabadba, közben hallod, hogy a ház felől nevetést hoz feléd a szél. Min nevetnek ezek, tépelődsz, de nem mész vissza megkérdezni. Még csak az kéne! Inkább rohansz a fák között, amíg el nem éred az erdei utat, ott balra fordulsz, és loholsz tovább. Már látod a kutat, ott van előtted ötven méterre, amikor hirtelen megcsúszol, és fejjel nekiesel egy tölgyfának. Minden elsötétedik.