– Ijeszd el őket! Ezek csak együgyű állatok, ha határozottan lépsz fel, fülüket-farkukat behúzva elkotródnak – döntöd el magadban, és így is teszel.
Ültödből felpattansz, és kezedet széttárva ordítasz egy akkorát, amekkorát csak bírsz, közben fenyegetőleg a medvék felé csapkodsz.
Amikor kifulladva abbahagyod a rikoltozást, dermedt csend telepszik a kunyhóra. Na, ezek most jól összecsinálták magukat, gondolod, és nekigyürkőzöl még egy menetnek, hogy kizavard őket az udvarra. De nem tudsz belekezdeni, mert a három medvéből kirobban a nevetés. Mit nevetés! Úgy röhögnek, hogy egymás hátát csapkodva dülöngélnek ide-oda. A kis medve már a földön fekszik, és ott vinnyog, míg a nagyobbaknak a könnye is kicsordul a nagy kacagásban.
Eleinte nem tudod mire vélni ezt a nagy jókedvet, tanácstalanul bámulod őket, majd bátortalanul te is nevetni kezdesz. Együtt nevettek egy darabig, amikor a medvék hirtelen elhallgatnak. A kicsi feltápászkodik, odasimul az anyjához (fehér köténykében csak az anyamedve lesz az, gondolod), majd az ínyét felhúzva vicsorítani kezd rád.
Valószínűleg ez volt a jel, mert ekkor a két felnőtt medve olyan éktelen bömbölésbe kezd, hogy a tányérok táncolni kezdenek az asztalon. Felsikoltasz, kétségbeesetten lesiklasz az ágyról, és lélekszakadva kirohansz a házból. Akkor inkább a farkas, gondolod, és addig rohansz a fák között, amíg el nem éred az erdei utat, ott balra fordulsz, és loholsz tovább. Már látod a kutat, ott van előtted ötven méterre, amikor hirtelen megcsúszol, és fejjel nekiesel egy tölgyfának. Minden elsötétedik.