A lubickakirály izgatottan bekapcsolta a kisrobotot, szeretettel üdvözölte, és azután úgy bánt vele, mintha édes fia lett volna. Saját maga tanította úszni az áramlatokban, sétálni a tengerfenéken, helyesen viselkedni a királyi udvarban, vagy akár nyereg nélkül megülni a csikóhalat. Kis idő elteltével a király örökbe fogadta a jövevényt, sőt trónörökösévé is megtette. Az új lubickakirályfit mindenki szerette a palotában, mert tisztelettudó és közvetlen volt mindenkivel. A tenger szelleme is uralkodónak teremtette, mondogatták róla az udvarban.
A lubickakirály néha kérdezgette a fogadott fiát, hogy emlékszik-e valamire az előző életéből, de az mindig nemmel válaszolt, mert a tenger sós vizében szinte teljesen törlődött az összes memóriája. De a királyfi nem bánta, mert nagyon megszerette a lubickák életét, és nem vágyott vissza az ismeretlen előzőbe. Néha ugyan álmodott egy homályos alakról, aki szeretettel megsimogatta az arcát, de a vonásait nem tudta kivenni, csak vörösen égő szemére emlékezett. Ezek az álmok aztán úgy felzaklatták szegény királyfit, és ilyenkor muszáj volt nekivágnia a végtelen óceánnak, hogy megnyugodjék.