Fél óra múlva Vangubáné robotasszonyság elégedetten illegette magát a tükör előtt a pirosra festett, selymes emberhaj parókában. Ekkorra Erzsi már rátukmált két tubus (lejárt) hajfestéket, egy méregdrága drágaköves tiarát, egy üveg illatosított műszerolajat, de mindeközben már alig várta, hogy elmenjen.
– Húsz perc múlva fél tizenkettő, hamarosan indulnom kell Talánkához, ha nem akarok lemaradni a megbeszélt találkozóról – füstölgött magában.
De Erzsi balszerencséjére (vagy szerencséjére, attól függően honnan nézzük) Vangubáné asszonyság aznap pénzköltős kedvében volt, amit Vanguba uram odahaza rezignáltan konstatált minden egyes banki értesítés alkalmával. Mondjuk, a 200 bitgarasos emberhaj számlát olvasva még neki is megremegett a keze, de annyira, hogy kénytelen volt letenni a méregdrága, távol-keleti olajteával töltött csészéjét egy pillanatra...
– Szeretnék még egy fiatalító arckezelést – mondta Vangubáné a tűkön ülő Erzsinek, aki ezt hallva kétségbeesetten csattant fel magában.
– De hiszen az infraszárítással együtt több, mint 40 perc. Elmulasztom a fél tizenkettes időpontomat Talánkánál!
De nem volt mit tenni, az ügyfél az ügyfél, így hát nekilátott a kezelésnek.