Útnak indultak újra a királyfiak, a két nagyobb a gazdag robotvárosok felé, a legkisebb pedig a tengerpart irányába, ahol a robotgyíkocska ismét ott napozott a nagy kőre tapadva.
– Miért lógatod már megint az orrodat? – kérdezte a jövevényt.
A királyfi elmesélte az újabb feladatot, mire a gyíkocska gondolkozott egy kicsit, kiöltötte egyszer-kétszer robotnyelvecskéjét, majd így szólt:
– Segítek neked, királyfi, de annak ára van. Szükségem van az egyik memóriádra. A lábaira futtatott aranyból megépítem a kocsit, míg a memóriamodul kell nekem – mondta.
– De akkor nekem csak egy marad! – sápítozott a robotkirályfi.Forrás: Macrovector (Freepik)
De nem volt mit tenni, a kocsira szüksége volt, így kivette a második memóriacsipjét, és odaadta a robotgyíkocskának. Az eltűnt, majd egy óra múlva egy pénzérményi üvegkoronggal, és egy kis távirányítóval tért vissza.
– Ez lesz az autó kereke, gyíkocska? – kérdezte a királyfi.
– Dehogy. Ez itt két összeszorított üvegkorong, és köztük van az autó. De olyan pici, hogy csak mikroszkóppal lehet látni.
Megörült a robotkirályfi, megköszönte a gyíkocska jóságát, és sietve hazaindult. Az útkereszteződésnél összetalálkozott a két nagyobb testvérével, így együtt folytatták útjukat a palotába.