Azzal a tablet elsötétült. A kisrobot elgondolkozva eresztette le az ölébe, amikor a képernyő váratlanul újra kivilágosodott.
– Hé, te! – sivított fel benne a roboszorkány, mire a kisrobot ijedtében csaknem elhajította a szerkezetet. – Majdnem elfelejtettem mondani, hogy ez a vacak meg fogja semmisíteni magát. Én megszabadulnék tőle! Hihihi...
Azzal a tablet végleg kikapcsolt, a kisrobot pedig kétségbeesetten forgatta a fejét ide-oda, majd fogta, és kivágta a baljós téglalapocskát az ablakon keresztül az udvarra. Mondjuk az ablaktáblák zárva voltak, de ki törődik ilyesmivel, ha szorít a szükség, ugye? A kisrobot elővigyázatosságból a földre vetette magát, és ott feküdt fülére tapasztott kézzel, de a beígért detonáció váratott magára. Már éppen fel akart kelni, bosszankodva, hogy a roboszorkány a bolondját járatta vele, amikor kintről akkora robbanás hallatszott, hogy a ház is beleremegett. Mindenfelé törmelék repült, a kisrobot újra a földre ledűlt, majd miután a kinti hangzavar elült, ő is felült. Ott gondolkozott félig megsüketülve egy darabig, majd mint akinek fény gyúl a kobakjában, a homlokára csapott.
– Ettől a roboszorkánytól vettem a bűvös gombelemeket!... Most már emlékszem!... Valószínűleg azért tukmálta rám őket, hogy felmenjek a felhőbe, és kiszabadítsam a dragobontó unokaöccsét, akit a robot-királykisasszony tartott fogságban. Azzal gondolom nem számolt, hogy esetleg rossz vége lesz a dolognak.
A kisrobot felállt, leporolta magát, majd elkomorodott.
– Milyen kár, hogy a csúszda, amivel legutóbb feljutottam a felhőbe, összedőlt.