– Mindegy, nem válogathatok – rántotta meg a vállát a kisrobot, és elszántan megragadta a létra egyik fokát, hogy aztán hosszú órákon át másszon felfelé az imbolygó, recsegő-ropogó szerkezeten.
Már majdnem felért, amikor a vaslétra hirtelen megrándult, és süllyedt vagy másfél méternyit. No, ennek fele sem tréfa, gondolta a kisrobot, és ha lehet, még gyorsabban kapaszkodott felfelé, és még így is csak éppenhogy el tudta kapni a felhő szélét, amikor a létra éktelen csikorgással összeomlott alatta.
– Itt sem fogok visszamenni... – gondolta a kisrobot bánatosan, miután nagy nehezen felhúzta magát a felhőbe, és fáradtan elterült kék füvön. – De ezzel ráérek később foglalkozni!
Felpattant, és elsietett a robot-királykisasszony, vagyis hát a felesége kastélyához, választott egy gyors motort, és azzal elszáguldott a dragobontó várához. Ott megdöngette a kaput, mire az egyik toronyszoba ablaka szinte azonnal kivágódott, és a roboszorka hajolt ki rajta. Úgy látszik, már nagyon várta a kisrobotot!
– Csak meggyüttél! Találtál pár bűvös gombelemet valahol? – kacarászott a vénséges vén teremtés.
– Nem társalogni jöttem, roboszorkány – mordult fel a kisrobot. – Mondd, mit akarsz a feleségemért cserébe.
– Juj, de harapós kedvében van valaki!... No mindegy, térjünk az üzletre! Kellene nekem egy alkatrész az unokaöcsémhez, ami nem más, mint egy tűzgenerátor. Ez a dragobontók lelke, enélkül nem tudnak működni.