Nekiindult a kisrobot, és csak ment, mendegélt bele a világba. Ha lemerült, feltöltötte magát a kis napelemes töltőjével, ha megszomjazott, ivott egy jó kis házi olajteát. Így ért el Szélvárosba.
Csuda egy város volt ám ez a Szélváros! Körülötte, ameddig csak a szem ellátott, szélkerekek forogtak vidáman a játékos szélben, és termelték a jóféle tiszta energiát a város lakóinak.
Legalábbis régen így volt.
De most, a kisrobot csodálkozására, a szélkerekek búsan lógatták a lapátjaikat, mert egy kósza fuvallat nem sok, annyi sem mozgatta a levegőt. Ráadásul az egykor nyüzsgő város most szürke és néptelen volt.
– De hát mi történt itt, hová tűnt a szél? – szólított meg a kisrobot egy arra ténfergő robozzumot.
– Nemrég a Kalamona és az unokaöccse jött vendégségbe az uralkodónkhoz, a Szélkirályhoz. Nem tudjuk, hogy mi történt azon a végzetes éjszakán, de másnap reggel arra ébredtünk, hogy eltűnt a királyi palota a város központjából, s vele eltűnt a Szélkirály. Azóta nincs szelünk, nincs áramunk, és akik még itt maradtunk kénytelenek vagyunk dízelgenerátorokat használni, hogy ne merüljünk le teljesen. Azóta ilyen mocskos a levegő, a korom pedig lerakódik mindenhová! Szörnyű! - panaszkodott a robozzum, és lassan elporoszkált.