Arról Kódnyűvő igazán nem tehetett, hogy a lépcső egyenetlen volt, így hősünk megbotlott, és menten visszagurult vagy húsz lépcsőfokot, miközben akkora zajt csapott, mint egy csapat megvadult robotóvodás, akik egymás hegyén-hátán próbálnak feljutni a toronyszobába.
MacNeel lovag, ki tudja miért, a kezébe temette az arcát, majd szemét forgatva megvárta, hogy Kódnyűvő újra mögé érjen. Másodszor is nekiindultak, és ez alkalommal már tényleg zaj nélkül feljutottak a toronyszoba ajtajához, ami résnyire nyitva volt, és valószínűleg mögötte várta a vitézeket a „Pusztulj!” gazdája.
– Gyanús! – suttogta MacNeel lovag a nyitott ajtóra mutatva.
– Csapda? – aggodalmaskodott Kódnyűvő, akinek érzékeny áramkörei mindig megérezték a veszélyt.
– Akár... – dörmögte a lovag, és meggondolatlanul belökte az ajtót, hogy aztán az eléjük táruló látványtól mindketten felordítsanak.

– Nem hiszitek el, de MacNeel lovag annyira megrémült, hogy ijedtében Kódnyűvő ölébe ugrott.
– Igazad van, nem hisszük el. Esetleg nem fordítva?
– Khm... ki emlékszik már arra? A lényeg az, hogy...