– Aztán kocsmáros uram ismeri-é MacNeel lovagot? – szólalt meg egy kicsit később, miközben a bátorságot gyűjtögette, hogy belekortyoljon a fertelmes folyadékba.
– Az attól függ... Mi dolgod véle?
– Üzletet ajánlanék neki.
– Üzletet?... Mifélét?
– Azt csak neki mondhatom el!
– Akkor mondhatod, fiam, mert én vagyok MacNeel lovag – válaszolta a kocsmáros, és akkor sem tudta volna jobban meglepni a kitűnő Kódnyűvőt, ha ott helyben robontóvá változik, és sorban egymás után elmajszolja a kocsma vendégeit.
– Maga?... De hát hogyan lett a vitéz MacNeel lovagból ennek a lepattant csehónak... khm... izé... derék kocsmárosa?
– Hosszú történet, majd egyszer elmesé... – kezdte a másik ábrándos szemekkel, majd hirtelen, mint aki álomból ébred fel, Kódnyűvőre rivallt. – Mit beszélek én itt? Még mit nem! Dehogy mesélem el! Semmi közöd hozzá! Inkább arról az üzletről hablatyolj nekem, amit az előbb említettél!
– Szívesen, nemes uram!... Ha segít nekem, akkor ketten megtörhetjük az átkot!
– Majd pont neked fog sikerülni... – legyintett a lovagból lett kocsmáros.
– Igen, mert én tudok valamit!
– Ugyan mit?
– Azt, hogy a többiek hol rontották el – suttogta sejtelmesen Kódnyűvő, és hörpintett egy jókorát az olajteájából.