...a rettenthetetlen páros folytatta az útját a kastélyba. Ahogy beljebb lopakodtak, itt is, ott is szoborként ácsorgó, lemerevedett robotszolgákat kellett kerülgetniük, akik a frászt hozták a vakmerő vitézekre semmibe meredő, üres tekintetükkel. Kódnyűvő természetesen nem volt ijedős, de meg kell hagyni, abban a hátborzongatóan néma kastélyban határozottan volt valami kísérteties! Ráadásul akkor meghallották a hangot!

– Szent Mikrocsip, milyen hangot?
– A legfélelmetesebb, leghátborzongatóbb hangot, ami létezik!
– Mégis mit, Kódnyűvő? Ne csigázz már!
– Jól van, na! Már mondom is!

Ahogy a két vitéz csendben osont a palotában, váratlanul egy nagyon-nagyon halk zörejt hozott feléjük a szél. Először nem is hallották, inkább csak érezték, de ahogy beljebb értek, a nesz újra és újra felhangzott, és végül értelmet nyert.
„Pusztulj!” – súgta az a valami.
MacNeel lovag megtorpant. Ami, valljuk be, nem csoda, hiszen még a félelmet nem ismerő Kódnyűvőnek is megroggyant a lába, pedig ő aztán nem ijedt meg akármitől.
– Ez... mmmi...?
– Nem fontos, ne törődj vele! – válaszolt a lovag meglepő határozottsággal, és továbbindult.