Nem szólt semmit a dragobontó, csak megragadta a kisrobotot, és jól földhöz csapta. Szétesett szegény olyan pici darabokra, mint a kisujja begye. Szerteszéjjel hevertek az úton a csavarok, a fényes fogaskerekek, és ezernyi egyéb alkatrész. A dragobontó ezután a szájával felporszívózott minden pici darabkát, lekucorodott a földre, behúzta három nyakát, tarajos farkát maga alá tekerte, és lecsukta ablaknyi szemeit. Ott feküdt egy helyben mozdulatlanul, közben kopácsoló, sivító hangok hallatszottak a belsejéből. Tíz perc után felpattant a szeme, lomhán felállt, kitátotta egyik hatalmas pofáját, öklendezett egyet-kettőt, mire kigurult a szájából a tökéletesen összerakott kisrobotot. Egy karcolás sem volt rajta, mintha új lett volna, de most már csak két kis szívecske lebegett a feje fölött.
– Ez volt az első életed, kisrobot – mondta a dragobontó, azzal megragadta a robot-királykisasszonyt, begyömöszölte a Batárgányba, ő maga felugrott a kocsi tetejére, és száguldottak vissza a fekete várba.