– Jól van, jól van, ne siessen annyira kedves roboszorka... nyám – engesztelte a kisrobot. – Azt mondja, a szerelem is?
– Naná, kisrobot, főleg az! – bólogatott buzgón a robotanyó.
– Rendben, akkor cseréljünk. De mit csináljak, hogy megkapjam a szerelmet?
– Egyszerű, kisrobot komám, nagyon egyszerű. Máris mondom! – vigyorodott el ravaszul a roboszorkány.
A kisrobot megjegyezte a tennivalókat, elbúcsúzott az anyótól, és legott felkerekedett, hogy aztán pár napos vándorlás után elérjen Embervárosba. Ott addig kószált, amíg végre megtalálta, amit keresett.
Egy jókora szeméttelepet.
Itt türelmesen kivárta a holdtölte éjjelét, amikor is éjfél után két órával izgatottan elültette a négy bűvös vasmagocskát (vagy gombelemet, ki tudja) pontosan nyolc centiméter mélyre. Ezután keresett egy fáradt-olajos flakont a szemétben, és pontosan tizenhat cseppet locsolt rájuk, se többet, se kevesebbet. Mikor ezzel végzett, harminckétszer dobbantott a bal lábával a magocskákra hányt földhalmon, majd hatvannégyszer, se többször, se kevesebbszer, elsuttogta a varázsigét.
– Csírázzatok bűvös magok, célozzátok meg a napot!