Misó végre látott! Egyből rájött, hogy hol van, ugyanis felismerte a pléhbánost, és az is leesett neki, hogy a többiek nem látják őt, legalábbis az elborzadt tekintetek erről árulkodtak! Gondolta, ezt meg kell magyaráznia, ezért gyorsan közelebb lépett az atya és a násznép felé. A levegőben feléjük ugráló macska és a két fényes szem láttán a gyengébb idegzetű robotok közül sokan rémülten követték a menyasszony példáját, azaz pánikszerűen kikapcsoltak, és elterültek a kövezeten. Misó, ki tudja miért, ezt mulatságosnak találta, ezért nevetve megszólalt.
– De hiszen én vagyok az! A Misó! – mondta a robotmacska gonoszul kacagva, a násznép legnagyobb döbbenetére.
A kijelentésre a templomban síri csend támadt. De akkora, hogy még annak az icuripicuri robotlégynek a zümmögését is hallani lehetett, ami éppen a szenteltolajos medencéből próbált kievickélni. De persze senki sem törődött vele, mert mindenki az elhangzott mondatot próbálta megemészteni. Nem sok sikerrel. Egyedül Sokadum atyának sikerült valamennyire elfogadható magyarázatot összeeszkábálnia, így reszketeg, de annál elszántabb hangján felkiáltott.
– A beste macskája! Hát nem megette szegény Misót... valahogy! – azzal a szerencsétlen jószághoz vágta a kis arany villásdugót, amivel az áldást szokta osztogatni. – Ne hagyjuk, testvéreim!