Sajnos azonban valamivel nem számolt. Illetve valakivel.
Kati, a robotmacska szokása szerint ott aludt a tornácon, Misó pedig véletlenül rálépett a farkára. A robotcica felnyávogott, ijedtében felugrott, megpördült a levegőben, és kis hátával Misó mellkasára tapadt. Ott nyivákolt és kalimpált a tehetetlen jószág, kétségbeesetten találgatva, hogy vajon mi a csuda történik vele.
Misót meglepte a robotmacska „támadása”, és rémülten csapkodott jobbra-balra. A nyávogástól teljesen összezavarodva eltévesztette az irányt, és a bejárati ajtó helyett kitántorgott a nyitott kertkapun át az utcára.
Balszerencséjére a ház előtt akkor csoszogott el a félig süket, félig vak Fonák anyó, és ahogy Misó tanácstalanul forgolódott a ház előtt, sikerült a hátán csücsülő mágnest az ott elhaladó öreg robotasszony háta felé fordítania.
A szupermágnes nem lett volna szupermágnes, ha kihagyja ezt a felkínálkozó alkalmat, és azonnal összevonzotta őket. Így aztán szegény Misó ott állt a járdán, a mellkasára a robotcica, a hátára pedig Fonák anyó volt ráragadva. Persze a külső szemlélő mindebből csak a robotmacskát és a robotanyót látta, mivel, ugye, Misó láthatatlan volt.
A robotöregasszony rémülten kapta fel a fejét, de hiába nézett hátrafelé, nem látott senkit. Csak annyit érzett, hogy valami rángatja hátulról, nem engedi továbbmenni. Hiába kiáltozott Misó, Fonák anyó a süket füleivel nem hallotta. Illetve amit hallott, az csak nyivákolással kevert kiabálás volt, amitől még jobban megrémült.