A robotanyó vadul gondolkozott, hogy mitévő legyen, amikor bevillant neki a megoldás.
– Sokadum atya! Hát persze! Majd ő leveszi a rontást, vagy bármi légyen is az, a hátamról!
Azzal Fonák anyó izibe a templom felé vette az irányt, és ezt termetéhez képest olyan erővel tette, hogy Misó meglepetten érezte, ahogy vonszolják árkon-bokron keresztül, akár egy pihét. Hiába kapálódzott, és kapaszkodott fatörzsbe, pad támlájába, vagy bármibe, ami a keze ügyébe akadt, Fonák anyó csak vontatta tovább. Misónak pedig választania kellett, hogy vagy elengedi a pad szélét, vagy leszakadnak az ujjai. Inkább elengedte.
A hit hegyeket mozgat meg, tartja a mondás, s mivel Fonák anyó azt hitte, hogy a gonosz költözött a hátára, Misó meg se kottyant neki. Még szép, hiszen hol volt ő egy hegytől!
A templom nem esett messze Misóék házától, így Fonák anyó kezdett bizakodni, hogy sikerül odaérnie. Már csak az úton kellett valahogy átjutnia. Körbe se nézett, úgy lépett le a járdáról, és meg sem rezzent, amikor fél méterre tőle csikorogva fékezett le egy ütött-kopott elektromos autó. Négy fiatal robotlány ült benne, akik versenyt énekeltek a rádióból bömbölő aktuális popsláger ritmusára¹. A vezető idegesen hajolt ki az ablakon.

¹ Carrapicho: Tic Tic Tac