Átkozta magát a sárga robozzum, de nem volt mit tenni, lekucorodott a kapu tövébe, és ott lesett körbe-körbe egész éjjel, nehogy bekapja egy robontó. Reggel holtfáradtan tápászkodott fel, minden tagja el volt gémberedve. Újra be akart csöngetni, de ekkor a kapu magától kinyílt. Egy vén roboszorka állt mögötte, vörös szeme halványan derengett.
Na, megijedt nagyon a robozzum! Arról nem volt szó, hogy magával a roboszorkával kell megküzdenie! Lassan hátrálni kezdett, hogy majd hirtelen megforduljon és elsuhanjon, de ahelyett, hogy távolodott volna, még inkább közeledett a roboszorkához. A lebbencsmotorja nem engedelmeskedett, az az átkozott roboszorka irányította!
A roboszorkány gúnyosan vihogott, közben a szeme pirosan izzott.
– Meggondoltad magad, sárga barátom? – kérdezte a kétségbeesett robozzumot. – Sajnos most már késő.
Azzal a roboszorka beballagott a palotába, és a láthatatlan kötelékkel magával vonszolta a robozzumot is a trónterembe, ahol már várta őket a robot-királykisasszony.