– Olyan ismerős – töprengsz, ahogy közelebb érsz.
Egyszerű, átlagos kerekeskút, a vödör ott pihen a káváján. Üres.
– A csudába, még egy kevés vizecske sincs benne – bosszankodsz, és elkezded leengedni a vödröt.
A kötél hamarosan elfogy, de nem hallod, hogy a vödör csobbant volna.
Forrás: mh-grafik– Van ebben víz egyáltalán? – dohogsz félhangosan, és óvatosan áthajolsz a kút káváján, de a sötétségtől nem látsz le az aljáig. Egy kicsit még jobban behajolsz...
Ekkor, valahonnan a közelből, iszonyú farkasüvöltés űzi el az erdő csöndjét. Megrettenve összerándulsz, szerencsétlen­ségedre megcsúszik a lábad, és már be is billentél a kútba. Érzed, hogy zuhansz, rémületedben szorosan becsukod a szemed.
– Ez a vég – gondolod, és lepereg előtted az életed filmje, ami sajnos elég kurtára sikeredik, mert ugyebár nem emlékszel semmire. Mérgesen kifakadsz. – Úgy kell meghalnom, hogy azt sem tudom, ki vagyok?
Ekkor váratlanul, tompa puffanással vége a zuhanásnak.
– Szénaboglya egy kút mélyén? – álmélkodsz, amikor rájössz, hogy minek a tetején ücsörögsz.
Óvatosan megtapogatod magad, és megkönnyebbülve nyugtázod, hogy az eddigi sérüléseken kívül nem szereztél újabbakat. Pedig éppenséggel akkor sem csodálkozhatnál, ha kezed-lábad ripityára törik a zuhanástól. Jobban mondva a földet éréstől.
Körbenézel, és megállapítod, hogy egy takaros zöld réten landoltál, nem messze egy kis földúttól.
– Zöld rét egy kút mélyén? – csodálkozol, majd lecsusszansz a szénakazalról.
Még felnézel, próbálod megkeresni a kút alját, aminek odafentről kellene lenyúlnia pontosan a boglya fölé, de nem látsz semmit, csak gyönyörű kék eget, némi bárányfelhővel.
– Bárányfelhők egy kút mélyén? – hümmögsz, majd elindulsz a kanyargós úton.