Már magad sem tudod mióta bandukolsz, lehet tíz perc, vagy tíz óra. Mondjuk sejted, hogy az előbbi.
Egy kanyar után aztán furcsa dologra leszel figyelmes. Az út szélén egy rozoga, szebb napokat látott kemence áll, jobban mondva dülöngél. Fáradt vagy, így nem firtatod, hogy mi a fenét keres egy kihalt út mellett egy ilyen alkalmatosság, inkább csak csendben elhaladsz mellette.
– Szép jó napot, utazó! – harsan fel ekkor egy érces hang a kemence felől, olyan hirtelen, hogy a szíved kis híján kiugrik a helyéből.
De csak kis híján! Egy pillanat alatt összekapod magad, a kemence felé fordulsz, mit fordulsz, pördülsz, és harcias kiáltással viszonozod a jókívánságot.
– Hogy a holló vájja ki a szemedet, te alávaló gazember! Van képed elbújni a kemence mögé, hogy tisztességes vándorokra hozd rá a frászt? Gyere elő azonnal!
– Nem szándékoztalak megijeszteni, nemes vándor – hallatszik a kemence felől, kicsit megszeppenve.
– Pedig sikerült! – ordítod, ahogy a torkodon kifér. – Mutasd magad!
– Hiszen itt állok előtted!
Kezdesz komolyan dühbe gurulni.
– Ne viccelj velem, tudom, hogy emögött a lepattant, ócska kemence mögött bujkálsz.
– De hiszen én vagyok az! Bubi, a kemence! – görbül sírásra a hang.
Meghökkensz.
– Tényleg te beszélsz?
– Hát persze! Csak arra szerettelek volna megkérni... harcias idegen, hogy takaríts és meszelj ki. Hogy olyan legyek, mint régen.