Elszégyelled magad.
– Persze, hogy segítek neked, kedves... Bubi – mondod zavartan.
Körbenézel, és találsz egy söprűt, valamint egy vödör meszet pemzlivel Bubi mellett. Először a seprűvel leszeded a pókhálókat, kisepregeted a leveleket, majd a pemzlit sűrűn a mészbe mártogatva szép fehérre fested a kemence falát. Amikor elkészültél, elégedetten nézed a művedet.
– Most hunyd be a szemed, kedves utazó! – biztat ekkor kedvesen Bubi.
Első gondolatod nyilván az, hogy hohó, na helyben vagyunk, most akar megtámadni a zsivány, aki mégiscsak itt rejtőzik valahol, mert milyen hülyeség már az, hogy egy kemence beszél, nem? De valamiért mégis bízol Bubiban, és becsukod a szemed, mondjuk azért a kezed ökölbe szorítod, hogy jól orrba tudjál csapni bárkit, ha mégis meglepnének.
De, hál' istennek, semmi ilyesmi nem történik, sőt, hirtelen finom kenyér és péksütemény illata kezdi csiklandozni az orrodat. Csodálkozva kinyitod a szemed.
Hát azt a pazar látványt, ami ott volt, nem fogod elfelejteni egy darabig. Kenyerek, pogácsák, kakaós csigák, túrós batyuk, minden mi szem-szájnak ingere.
– Jó tett helyébe jót várj, kis utazó, egyél, ami beléd fér – mondja nevetve Bubi, és nem kell kétszer mondania.
Elég az hozzá, hogy úgy jól laksz, mint a duda. Még egy kicsit beszélgettek a kemencével, aki elárulja, hogy nem először találkoztok, csak legutóbb nem voltál vele ilyen kedves, ezért kénytelen volt megégetni a kezed. Na szép!... De legalább tudod, mik azok az égésfoltok a egyik kezeden. Egy titokkal kevesebb. Sajnos arról semmit sem tud, hogy ki vagy, és honnan jössz.
Végül érzékeny búcsút vesztek, egész megkedvelted a kis búbos fejét. Továbbindulsz az úton.