Sóhajtasz egy nagyot.
– Persze, hogy segítek neked, kedves almafa... úr – mondod, és közelebb mész.
A fa tövében találsz egy metszőollót, azzal gondosan megmetszed a fa minden ágát. Van, amelyiket azért vágod le, mert elszáradt, van, amelyiket csak azért, hogy a többi erősebb legyen.
Amikor ezzel végeztél, nekilátsz az almafa törzse körül kigyomlálni a derékmagasságú gazokat. Egészen a fa mellett álló csipkebokorig kiirtasz mindent, hogy ne szívják el a vizet és a tápanyagot az almafa elől.
Mikor végeztél, elégedetten nézed az eredményt, mert határozottan pofás kis fát varázsoltál oda a két kezed munkájával.
– Most hunyd le a szemed, kedves utazó – biztat az almafa, te pedig azonnal becsukod, mert nem kételkedsz a másik jóindulatában.
Természetesen nem csalatkozol, szinte rögtön megérzed az édes illatot, ami az érett almákból árad. De amikor kinyitod a szemed, még így is leesik az állad. A fa ágai roskadásig vannak szebbnél-szebb almákkal, amik hívogatóan mosolyognak rád.
– Jó tett helyébe jót várj, kis utazó, egyél, ami beléd fér – mondja nevetve az almafa, és nem kell kétszer mondania.
Teli szájjal, csámcsogva tömöd magadba az almát, amikor eszedbe jut valami.
– Fogadjunk, hogy kitalálom a neved – mondod az almafának.
– Nekem nincs nevem... sajnos – jön a válasz.
– Ühüm – hümmögsz, még mindig teli szájjal. – Jó, akkor fogadjunk, hogy adok neked egy nevet, ami tetszeni fog.
Az almafa örül az ötletnek.
– A te neved ezentúl legyen Almi – mondod hivatalos hangon, mint valami keresztelőn.
Almi nagyon örül, a kis ágait összecsapkodva tapsikol. Alig akar elengedni, de végül továbbindulsz.