Úgy meglepődsz, hogy csak szádat tátva, leforrázva bámulsz a nénére. Ő ezt félreérti, és finoman taszigálni kezd, át a kapun.
– Jól van, tudom, nem kell hálálkodni. Megdolgoztál érte.
Csak hápogsz, mondanád, hogy talán térjetek vissza az aranypénzekhez , de az anyó rendületlenül folytatja, nem hagy szóhoz jutni.
– Ez a kapu a fölső világba vezet, és ha a mögötte lévő úton továbbmész, újabb házikót fogsz találni. Ott lakik a hét törpe, ők tudni fogják ki fia-borja vagy – mondja, és a köténye zsebéből kis vászonzacskót húz elő.
A zacskóból rózsaszín csillámport önt a tenyerére, majd azt figyelmeztetés nélkül az arcodba fújja. A dolog hirtelen ér, meglepetésedben letüdőzöd a port. Tüsszögni kezdesz.
– Ezt most miért kellett? – vonod kérdőre az anyót két hapcizás között.
– Csak hogy elfelejts engem és a házikómat. Ja, és még egy. Sajnos újra szurtos leszel, mint ahogy idejöttél – mosolyog, azzal búcsút int, és visszaballag a kapun, ami lassan bezáródik, majd eltűnik az anyóval együtt.
Csodálkozva nézel körbe. Újra az erdőben vagy, a kút mellett. A ruhádra pillantasz, az csupa fekete szurok, pedig meg mernél esküdni, hogy pár pillanattal azelőtt még szép tiszta volt. Vagy nem?
De más is zavar. Emlékszel, hogy felébredtél annál a fánál, és idejöttél a kúthoz. De mintha utána is történt volna valami, motoszkál homályosan a fejedben.
– Nem, biztosan nem, csak idejöttem a kúthoz – döntöd el bizonytalanul.
Valahonnan rémlik, hogy az ösvényen kell tovább menned, mert ott lesz egy házikó, ahol valami törpék tudni fogják, hogy ki vagy, és honnan jöttél...
Elindulsz.