– Rám hozod a frászt, és még van képed segítséget kérni! Még mit nem! Hagyjál békén! – rivallsz rá Bubira, és továbbindulsz.
Bosszúsan bandukolsz az úton, amikor hirtelen elképesztően finom illatokat hoz feléd a szél a hátad mögül. Mohón megfordulsz, és mit látsz?
Az imént még romhalmazként dülöngélő kemence helyén egy gyönyörűen karbantartott, fehérre meszelt búbos kemence terpeszkedik, és a benne sülő kenyerek és péksütemények ínycsiklandozó illata azonnal eszedbe juttatja, hogy milyen éhes is vagy. Hiszen nem ettél már vagy... Mióta is? De hiszen még arra sem emlékszel, hogy mikor ettél utoljára!
– De majd most! – gondolod, és odarohansz Bubihoz.
Óvatosan, egy kis faággal kinyitod az ajtót, és benyúlsz az épebb kezeddel, hogy kivegyél egy kis vekni kenyeret. Igen ám, de éppen amikor a kikotornád a kenyeret a bottal, egy lángnyelv odakap, és megégeti a kézfejedet.
– Aúúú! – kiáltasz fel, villámgyorsan kirántod a kezed, elhajítod a lángoló botocskát, és szitkozódva körbe-körbe ugrálsz az ujjaidat rázva.
Kétségbeesetten körbenézel, végül egy út menti pocsolyában próbálod lehűteni a megperzselt kézfejedet, több-kevesebb sikerrel.
– Most legalább tudom, hogy mi volt az az égésfolt a másik kezemen. Egy rejtéllyel kevesebb – állapítod meg szomorúan. – Hólyag mindenesetre ebből is lesz, a csuda vigye el.
Még vetsz egy utolsó vágyakozó pillantást a csendben duruzsoló kemencére, majd nagyot sóhajtva továbbindulsz az úton.