– Fáj a kezem, fáj a fejem, még mit nem! Hagyjál békén! – mondod mogorván, és továbbindulsz.
Durcásan bandukolsz tovább az úton, amikor hirtelen mézédes illatot hoz feléd a szél. Csodálkozva megfordulsz, és mit látsz? Ahol az előbb még az ápolatlan, sárga levelű fa állt, mostanra egy zömök, pompás lombkoronájú, gyönyörű almafa zöldell, telis-tele gömbölyű piros almákkal, amelyek súlya szinte a földig húzza az ágakat.
– Na, legalább nem kell nyújtózkodnom, hogy leszedjek egyet-kettőt – vigyorodsz el, és vidáman visszafutsz a fához. Már éppen nyúlnál az egyik legszebben mosolygó almáért, amikor a fa mellett növő vadrózsabokor egyik ága vadul rácsap a karodra, és mélyen beleszúrja a töviseit a bőrödbe.
– Aúúú! – kiáltasz fel, és elrántod a kezedet, de a vadrózsa-tövisek után így is mély szúrások maradnak, pontosan ugyanolyanok, mint a másik kezeden.
– Most legalább tudom, hogy mitől vannak azok a sebek. Egy talánnyal kevesebb – állapítod meg szomorúan, bár szívesen lemondanál róla, hogy így tudd meg az igazat.
Még vetsz egy utolsó sóvárgó pillantást a piros almákra, majd nagyot sóhajtva továbbindulsz az úton. Újra vándorolsz, de vajon meddig?