Lassan ballagsz az erdőben, amikor valahonnan az erdő mélyéből, nem is olyan távolról, félelmetes farkasüvöltés veri fel az erdő nyugalmát. Összerezzensz.
– Na, ennyit a a kényelmes erdei sétáról – gondolod, és megszaporázod a lépteidet.
Amikor az üvöltés még egyszer felhangzik, és határozottan közelebbről, futni kezdesz, és ijedtedben letérsz az erdei útról. Berohansz a fák közé.
– Ez mi volt? – fordulsz hátra, mert mintha valami loholna mögötted, a bokrok között.
Most már vágtatsz, nem törődsz az ágakkal, amik az arcodba csapnak. Rohansz, és rohansz, már alig van benned szusz, amikor végre kiérsz egy tisztásra, aminek a közepén egy hatalmas fa áll. De nem akármilyen fa, de nem ám!
Forrás: Willgard KrauseA fa törzsében ugyanis valaki egy remek kis lakást alakított ki magának. Magadban elismeréssel adózol az illető kitartásának, mert biztos nem két percig tartott kifaragni azt a házikót, de közben nem feledkezel meg az üldöződről sem. Odanyargalsz az ajtóhoz, és vadul rángatod a kilincset. Zárva.
A hátad mögül ekkor morgás hallatszik, rémülten megfordulsz. A tisztás széléről egy hatalmas farkas bámul rád, de valamiért nem jön közelebb.
– Még találkozunk – morogja, amit persze megint értesz, majd behúzott farokkal, kényszeredetten elsomfordál.
Kicsit fellélegzel, de tényleg csak kicsit. A tisztáson csak egyvalami volt, amitől a farkas megijedhetett, a kis faházikó. Mi a nyavalya lehet benne, ami még erre a szörnyetegre is a frászt hozza?
Sóhajtasz.
– A farkas vagy a ház? Melyik legyen? – teszed fel magadnak a kérdést.
– Naná, hogy a ház – válaszolod gondolkodás nélkül, és nagy nehezen kihúzol a szurtos hajadból egy fekete hajcsatot (jé, ilyet is hordok?), hanyag mozdulattal kiegyenesíted, és beilleszted a zárba. A nyelved is kidugod, miközben babrálsz a rögtönzött tolvajkulccsal, aztán elégedetten bólintasz, amikor meghallod a kattanást. Az ajtó nyikorogva kinyílik, te pedig belépsz a házba.
Abba a házba, aminek látványától a farkas félős kisbáránnyá változott az imént.