– Szia! – szólítod meg remegő hangon a nyelvét öltögető állatkát.
Megkönnyebbülésedre a kígyó nem esik neked, hogy megmarjon, hanem visszaköszön.
– Szia. Mizujs?
– Egy házat keresek. Valami törpék laknak ott.
– Jó irányba mész, hamarosan odaérsz.
Pillanatra elfelejted a problémáidat, és morfondírozni kezdesz. Miért nem esik le a kígyó fejéről a korona? Ahogy billegteti a mozgékony fejecskéjét, már régen le kellett volna pottyannia. Talán egy gumiszalag fogja a fejéhez, találgatsz. Ja-ja, az lesz a megoldás, egy kis vékony gumi.
Próbálsz közelebb hajolni hozzá, hogy megbizonyosodhass, de ekkor rád förmed.
– Már megint a gumit keresed?
– Nem, csak... Mit? Honnan tudod?
– Múltkor is ez izgatott.
– Múltkor? – hökkensz meg. – Először találkozunk.
– Dehogy, már ismerjük egymást. Múltkor bekötözted a sebemet, és akkor kaptad jutalmul az apámtól, a kígyókirálytól, hogy értsd az állatok nyelvét.
– Ahaaa,... ez sok mindent megmagyaráz – hümmögsz. – Ne haragudj, semmire sem emlékszem. Szerintem beverhettem a fejem, és elvesztettem minden emlékemet.
– Az szívás – bólogat együttérzően a kígyó.
– De honnan tudod, hogy én voltam?
– Megismertelek.
– Ilyen szutykosan?
– Az nekem mindegy, úgyse látok jól. A szagodat ismertem meg, ami elég... izé... jellegzetes.
– Nincs is orrod – nevetsz fel, és nagyvonalúan átsiklasz a higiéniai állapotodra történt utalás felett.
– De igenis van orrom, de különben a villás nyelvem is érzi a szagokat.
Ez is érdekes információ, de a korona nem hagy nyugodni. Kell lennie valaminek, ami a fején tartja. Vagy oda lenne ragasztva? Az is lehet. De jó, tegyük fel, hogy nem tartja semmi. Azonban mi van akkor, ha mégis leesik? Hogy rakja vissza kezek nélkül?
– Ja, még egy dolog – riaszt fel a kígyó a töprengésből. – Ha szembetalálod magad a farkassal, eszedbe ne jusson egyedül szembeszállni vele.
– Ugyan miért tenném? – csodálkozol, de a kis koronás csúszómászó csak megrántja a vállát, vagy valami hasonlót, és sebesen elsiklik.
Tűnődve továbbindulsz.