A gondolataidba merülve sétász, amikor egy puskalövés döreje némítja el a csivitelő madarakat az erdőben. Idegesen egy fa törzséhez lapulsz, épp időben, mert nem messze tőled egy farkas lohol el fülét-farkát behúzva. Téged észre sem vesz.
– Hohó, ez az én farkasom – vigyorodsz el magadban elégedetten. Úgy látszik, fordult a kocka, most őkelmét üldözik. – Most legyél olyan nagy legény, farkas koma, hehehe!
Kárörvendezel egy sort, és már éppen tovább indulnál, amikor egy lovas léptet ki a fák közül. Nem is érted, hogy hogy nem kólintja fejbe valamelyik mélyebben növő faág.
A lovas, egy gyönyörűen szabott, világoskék ruhában parádézó fiatalember, megrántja a zablát, és nem messze tőled lefékezi a lovát. Tanácstalanul tekinget ide-oda, majd végül feléd néz.
– Hé, te!
– Én? – kérded bárgyún, és úgy nézel körbe, mintha legalább húszan ácsorognátok ott.
– Te, te, szurokfajzat! Nem láttad merre futott az a beste toportyán?
Nagy nehezen visszafogod magad, és nem törsz le egy vaskos faágat, hogy megkergesd vele a faragatlan tuskóját. Még hogy szurokfajzat! Csak azért, mert fekete vagy a szuroktól, még senki sem hívhat így!
A dühtől fortyogva mutatsz a farkas után.
– Köszönöm szépen! Gyerünk, Ráró!
Na, jó'van, megköszönte. Nem is annyira bunkó...
– Viszlát, feketepofa!
Hogy a patás ördög vinné el... ez direkt csinálja! Csak kéne az a kis furkó! Lopva körbenézel suháng után kutatva, de a lovas nem vár, megsarkantyúzza a lovát, és elcsörtet az erdőben. Újra egyedül maradsz.