Odarohansz a földön fekvő leánykához, akinek a szeme csukva, szája szederjes színben játszik, arca hófehér. Mondjuk ebben nincs változás.
Könnyedén felemeled, hiszen nem lehet nehezebb 40 kilónál, vasággyal együtt. A háta mögé állsz, kezeidet összekulcsolod a hasának felső részén, és a karodat hirtelen hátra és felfelé rántva összepréseled a mellkasát.
Nem tudnád megmondani, hogy miért csináltad mindezt. Talán valaki tanította neked? Igen, igen! Megjelenik előtted egy kedves öreg néni arca, és azonnal tudod, hogy ő a nagymamád. Úgy látszik kezdenek visszatérni az emlékeid. Sőt, beugrik egy név is! Heimlich. Hm... ezen kicsit elgondolkozol, miközben fel-le rángatod a kísértetkislányt. Heimlich nagymama?... Lehet... Á, nem... Akkor? Ja persze, ez a Heimlich-fogás, és a nagymamád tanította neked. De nem ez a lényeg! Hanem az, hogy van valakid, akihez haza tudsz menni! Hurrá!
Annyira örülsz, hogy pár pillanatig megfeledkezel a leányról a karodban. Csak akkor eszmélsz, amikor Hűdefehérke harákolva felköhög, és kiköp egy fél almát a fűre. A kis mohó, most majdnem ráfázott! Megkönnyebbülve megtörlöd mindkettőtök homlokát, majd lassan odatámogatod a házhoz lapuló kis padhoz, és óvatosan leülteted rá.
A kis leányba villámgyorsan visszatér az élet. Ugyan normális emberi színe így sem lesz, de legalább az ajkai már nem lilásak, hanem meggypirosak. A csudába, de jól áll neki, irigykedsz.
– Kimehetnél néha a napra, csajszi, mert olyan fehér vagy, hogy hóvakságot kap az ember, ha csak rád néz – próbálsz viccelődni, de nem úgy néz ki, mint aki veszi a lapot.
– Te meg megmosakodhatnál néha, mert olyan fekete vagy, mint a szurok. Csak nem Holle anyónál jártál? – jön a szemtelen válasz. Na, ennyit a háláról.
Láthatóan még kicsit zavarodott szegény, de azért nagy nehezen kihúzod belőle, hogy a fiúk, vagyis a törpék a bányában dolgoznak, és nem tudni, hogy mikor jönnek haza. Lehet, hogy csak holnap este, mert huszonnégy-óráznak, vagy mi. Emellett megtudod, hogy ha továbbmész az ösvényen, akkor a nagymama házához jutsz el.
Megdobban a szíved. A te nagymamád háza lenne? Ezt persze Hűdefehérke nem tudja megmondani, mert nem ismer téged. Csak nemrég költözött le a palotából ide, vidékre, mondja.
De nem is lényeges, mert nemsokára úgyis megtudod. A nagymamád majd megmondja. Még megkérdezed Hűdefehérkétől, hogy nincs-e szüksége valamire, majd elköszönsz, és továbbindulsz az úton az említett házikó irányába.