– Biztosan nincsen semmi baja, csak elájult egy kicsit. Lehet napszúrás... Amilyen fehér a bőre, biztosan megsütötte a nap – nyugtatod magad idegesen, végül hátat fordítasz a tisztásnak, visszahúzódsz az erdőbe, és nagy ívben megkerülöd a házat, hogy folytasd az utad az ösvényen.
Már magasan jár a nap (amit persze nem látsz, mert a sűrű sötét erdőben hogy a csudába látnád), amikor nagyon elfáradsz, és pihenésképpen behúzódsz az út menti bokrok alá.
– Csak szusszanok egy percecskét – mondod magadnak, de természetesen elnyom a buzgóság, és úgy alszol a puha avarban, mint akit fejbe kólintottak.
Lódobogásra riadsz, fogalmad sincs, hogy mennyit aludhattál. Kótyagos fejjel kikukucskálsz a bokrok sűrűjéből, és különös menetet pillantasz meg az úton.
Elől, díszes paripán, gyönyörűen szabott világoskék ruhában, ami mellesleg egyáltalán nem illik az erdőbe, egy fess herceg lovagol. Görnyedten ül a lován, láthatóan valamiért igencsak lógatja az orrát.
– Hej, ha nékem ilyen lovam és ruhám lenne, velem madarat lehetne fogatni – gondolod, és kíváncsian leskelődsz tovább.
A bús képű lovag mögött hat törpe masírozik, akik egy nagy fadobozt cipelnek, aminek furcsa módon üvegfedele van. Érdekes megoldás, hümmögsz elismerően, de mivel a bokrok alatt kuporogsz, sajnos nem látsz bele, így nem tudod mi van a dobozban. Csak az szúr szemet, hogy a herceghez hasonlóan a törpék is nagyon szomorúk, többen a könnyeiket törölgetik.
A menetet egy hetedik törpe zárja, aki állandóan tüsszög, miközben úgy folyik a könnye, mint a záporeső. Biztos allergiás, gondolod együttérzően, sok itt a fránya pollen az erdőben.