Úgy véled, hogy eleget láttál, és mielőtt a szomorú menet elhaladna előtted, semmivel sem törődve, amúgy szurtosan, mocskosan kiugrassz az útra. Végre megtaláltad a törpéket. Ők tudni fogják, ki vagy!
De sajnos nem az történik, amit vártál.
A herceg lova úgy megrémül tőled, hogy nagyot nyerítve felágaskodik, és leveti a hátáról a lovasát, aki nagyot nyekken a földön. Sajnos a lába beleakad a kengyelbe, így amikor a paripa megrettenve elvágtat, maga után húzza bőszen átkozódó lovasát.
Ezt látva a törpéknek inába száll a bátorsága, elejtik az üvegfedelű fadobozt, és óbégatva a herceg után szaladnak. A sor végén ott lohol az allergiás törpe, aki még tüsszögni is elfelejt.
Már csak a nagy doboz maradt ott veled a díszes menetből, de annak is félrecsúszott az üvegfedele. Kíváncsian közelebb mész, majd megszeppenve torpansz meg, amikor egy fekete hajú, hófehér arcú kísértet feje bukkan fel belőle. Már éppen felordítanál, amikor valahogy ismerős lesz neked a szellem képe azzal a meggypiros szájacskával... De hiszen ez Hűdefehérke! A teremtés nem vesz észre, mert azzal van elfoglalva, hogy a doboz oldalán kihajolva, zöldre vált arccal almadarabokat öklendezzen az út porába. Eh, elég gusztustalan, szó mi szó.
Lassan visszahúzódsz az erdőbe, és kis kerülővel megkeresed az ösvény folytatását. Úgy véled, hogy nem ez a legjobb alkalom, hogy új barátokat (vagy ellenségeket) szerezz magadnak. Inkább folytatod az utad.