De a lánya csak nevetett, amikor meghallotta, hogy mit kívánt a lubickakirály. Kettévágta a vaslemezt, és az egyik felét visszaadta az apjának.
– Ezzel menjen vissza apámuram a királyhoz, és mondja meg neki, hogy a lemez fele is elég lesz a tengeralattjáróhoz, de sajnos szegények vagyunk, és nincs szerszámunk. A lemez másik feléből készítsen nekem megfelelő eszközöket, akkor majd megépítem a tengeralattjárót.
Térült-fordult a lubickacsikós, de még bánatosabban tért vissza, mint a legutóbb.
– Tán baj volt a válasszal, édesapám? – kérdezte a lánya.
– Dehogy vót, lányom, dehogy! De a király kíváncsi rád, ezért azt akarja, hogy vigyelek el hozzá a palotába, meg nem is. Emiatt lógatom az orrom, mert hogy tudnánk ezt megcsiná'ni?
– Ne aggódjon, apámuram, csak fogja meg azt a türelemüveget, amit legutóbb készített a hínármezőn legeltetés közben, és vigye el a lubickakirálynak.
Fogta a pásztor a kicsiny palackot, és már indult is vissza. A palota kapujában minden szolgáló azt leste, hogy hol a lubickalány, mert nagy jutalom volt annak ígérve, aki először meglátja. De nem látta senki, ugye, mert nem is volt ott.