Forrás: Mayer TamásA robozzum imádta az állását. Nem kímélte magát, de másokat sem. Lehetetlent nem ismerve száguldott a lebbencsmotorjával a cél felé, és ha kellett, könyörtelenül odébb lökte az útból a lassabban haladókat. Így sokszor kísérte az útját robotméltatlankodás és robotfelháborodás.
Különösen igaz volt ez egy keskeny híd esetében, ami a Vas-patak felett vezetett át a város erdő felőli szélén. Ez egy nagyon-nagyon régi híd volt, egyszerre csak egy robot fért el rajta, s amíg az az egy robot áthaladt, a többieknek várniuk kellett a híd két végén.
A robozzum mindig a sor elejére tolakodott, de még akkor is alig bírta kivárni, hogy a hídon lévő átérjen. Egyfolytában gúnyolódott:
– Gyerünk már, te robotok szégyene, elszámolok végtelenig és vissza, amíg átcsoszogsz!
Vagy:
– Csak nem lefagytál, te ócskaság, hogy ilyen lassan kullogsz?
Vagy:
– Ha ilyen lassú lennék, én magam ugranék egy robontó szájába, hogy ne kelljen szégyenkeznem!
Hát így viselkedett ez a robozzum. Persze emiatt egy barátja sem volt, de ezt ő egyáltalán nem bánta, mert, mint mondogatta, elég neki a munkája.