– Hát ez meg kicsoda? – hebegett a robotkirályfi.
– Ő a barátom – szaladt oda a roncshoz a gyíkocska. – Csak ő volt itt, amikor megérkeztem. Vele szoktam beszélgetni, de persze csak én beszélek...
A királyfi óvatosan közelebb ment.
– Hiszen ez egy robotleány! Legalábbis az volt valamikor...
– Tényleg? – pislogott egyet izgatottan a gyíkocska, és a sarokból előhúzta a robotkirályfitól korábban kapott processzort és memóriát. – Arra gondoltam, hogy megpróbálom feléleszteni, hogy ha sétálni nem is, de beszélgetni még tudnánk. Ezért kellettek az alkatrészeid.
Nézte, nézte a királyfi a robotleány szomorú, rozsdás arcát, majd rápillantott a nyugtalan kis jószágra, és így szólt.
– Jól van, robotgyíkocska, megérdemelsz egy társat.