A roboszorkány ezután a másik királykisasszonyhoz fordult.
– Te, lányom, még megválthatod ezt a várost, de ez nem rajtad fog múlni. Ha egy robot hajlandó lesz megosztani veled mindenét, akkor ő, és csakis ő megtörheti majd az átkot.
– Milyen átkot? – rebegte a robot-királykisasszony.
De a roboszorkány nem válaszolt, megint csettintett egyet, és abban a pillanatban a fiatalabb királykisasszony szeme kihunyt, gyönyörű ezüstfehér páncélja pillanatok alatt berozsdásodott, előbb a kezei, majd a lábai, legvégül a szemei estek ki a helyéről, és koppanva hullottak a padlóra.
A roboszorkány ezután hessentett egyet a kezével, mire a robot-királykisasszony romjai kirepültek az ablakon, és belefúródtak a tengerparti fövenybe.
A robotkirály megtébolyodva nézte a lányai pusztulását, de mozdulni továbbra sem tudott.
– Légy örökre átkozott, gonosz roboszorkány! – ordította elkeseredetten a terem közepén álló alak felé.