– Akkor lettem volna gonosz, ha ízzé-porrá zúzom ezt a helyet minden lakójával együtt. Ehelyett adtam nektek még egy esélyt, és ezt köszönd a kisebbik lányodnak, akinek jó szíve megenyhítette haragom – mondta a roboszorkány, és szemének vörös izzása kihunyt.
A trón mögül azonnal előugrott egy királyi robontó, aki egy roppantással kettéharapta a magába roskadt roboszorkányt. De őt ez nem érdekelte, csak csendesen nézte, ahogy a tenyeréből egymás után a padlóra koppan négy szürke sziliciumgyöngy. A gyöngyök lassan felemelkedtek, kört alkottak, és egyre gyorsuló tempóban forogni kezdtek a trónterem közepén. Az egész királyi palota megremegett. A roboszorkány még elhaló hangon mondott valamit a gyöngyöknek, aztán a szeméből végképp eltűnt a csillogás. Vége volt.
– Átokchipek! Meneküljünk! – kiáltottak fel elborzadva a feleszmélt udvaroncok, és hanyatt-homlok a kijárat felé vetették magukat.