De akkor már késő volt. A palota ide-oda rázkódva süllyedni kezdett a tengerpart sárga homokjába. Eltűntek a várfalak, a robusztus kapuk, a díszes erkélyek, de a büszke magas tornyoknak sem volt kegyelem. Pár perc múlva minden elcsendesedett, csak a sirályok vijjogása hallatszott a parton. A palota eltűnt a várossal együtt, a helyén pedig úgy nyújtózkodtak a szél-borzolta homokbuckák, mintha mindig is ott lettek volna.
A környékbeli országok kereskedői még hosszú hónapokig érkeztek a tengerpartra, hogy aztán hitetlenkedve, dolgavégezetlenül térjenek haza portékáikkal. A földijeik elképedve hallgatták az elbeszéléseiket, miszerint az egykor délceg vár helyén csak puszta homokot találtak. A legrémisztőbb ezekben az elbeszélésekben az a szétszedett robotlány volt, aki ott ült a homokban az út végén, és szem nélküli arcával vádlón bámult a babonás utazókra.