Négy nap és négy éjszaka ült a roboszorka a sötét házban csendben gyászolva. Ezután felkerekedett, és elindult a király városába. Itt kihallgatást kért a királytól, aki a szokásos fogadónapján fogadta őt is, mint mindenki mást. Ott volt az egész udvar.
Amikor a roboszorka szót kapott, nem a robotkirályhoz intézte szavait, hanem az idősebbik robot-királykisasszonyhoz. Felelősségre vonta a királyleányt, hogy miért utasította el a fiát, miért nem engedte nyerni.
Kegyetlen volt a királykisasszony, kerek-perec kijelentette, hogy ő ugyan kisrobothoz hozzá nem megy, csak robotkirályfihoz. Ha ettől valaki a világnak megy, az magára vessen.
A kisebbik királykisasszony, kedves teremtés lévén, próbálta nénje szavait tompítani, és vigasztalni a roboszorkát.
– Ne aggódjon, kedves roboszorkány, biztosan kiúszott a fia a partra, lehet, hogy azóta már otthon is van.
– Jó lelkű vagy, lányom, – fordult felé a roboszorka – de tudd meg, az én fiam már nem jön haza. Ő a tenger fenekén lelt nyugalomra, sós víz marta szét finom áramköreit, durva homok tette tönkre érzékeny processzorát. Az én robotfiam nincs többé.