– A házikó tulajdonosai biztosan éhesek lesznek, ha hazaérnek, nem ehetem meg előlük az ennivalójukat – türtőzteted meg magad, és inkább leülsz egy kis lócára a fal mellé, hogy megvárd a háziakat.
Nem tudod meddig ücsörögsz ott, mert elszundítasz. Amikor felnyitod a szemed, három medve bámul rád kíváncsian, két nagy és egy kicsi. Ijedten felugrasz, és esdeklő hangon felkiáltasz.
– Ne egyetek meg, lécci, lécci!
Az egyik nagyobb medve, mind később kiderül, a medvemama, felkacag.
– Nyugodj meg, kedvesem, mi csak a finom kásánkat fogjuk megenni, nem téged. Nincs kedved csatlakozni hozzánk?
Mi tagadás, erre megkordul gyomrod, és nem kéreted magad sokáig. Jóízűen elfogyasztod a tányér kását, amit medvemama eléd tesz. Közben a medvepapa, szájában a pipájával, kérdezget, hogy ki fia, borja vagy. Őszintén válaszolsz, hogy nem emlékszel semmire. Megértően hümmögnek. Végül a kis medvebocsnak támad egy ötlete.
– Az erdei út innen 500 lépésnyire van. Sétálj ki oda, fordulj jobbra, és menj egyenesen addig, amíg elérsz egy másik házikóhoz, amiben hét törpe lakik. Hátha ők tudják, ki vagy. Ha esetleg nem ismernek fel, akkor menj tovább, mert lesz még egy ház, egy öreg nénié. Kérdezősködhetsz ott is.
Megörülsz, határozottan tetszik az ötlet. Jókedvűen elbúcsúzol medvéktől, kisétálsz az útig, és jobbra fordulsz. Már indulnál tovább a törpék háza felé, amikor elbizonytalanodsz, mert eszedbe jut a kerekeskút, amit otthagytál az erdő közepén.
– Mi van, ha az a kút a válasz arra, hogy ki vagyok? – tépelődsz.
Fél percig tétovázol a két irány között, végül eldöntöd.