Forrás: Willgard KrauseAlig indulsz tovább, amikor az ösvényen szembetalálod magad egy szegényes ruhájú riadt fiúval. Mindketten hátrahőköltök, és pár másodpercig egymásra meredtek. Hogy megtörd a kínos csendet, jól nevelt úri leány módjára odaköszönsz neki.
– Szasz!
Sajnos a fiú nem reagál jól, felordít, és beveti magát az erdőbe. Egy darabig még hallod, ahogy csapkodják az ágak szegény párát, majd minden elcsendesül.
Ezt meg mi lelte, morfondírozol, de amikor ránézel a karodra, azonnal rájössz a válaszra. Csupa szurok vagy még mindig, biztos attól ijedt meg.
– Ez van – rántod meg a vállad, és folytatod a gyaloglást.
Tíz perce sétálhatsz, amikor újra összefutsz valakivel, de ettől a talákozástól földbe gyökerezik a lábad, és hideg borzongás futkorászik a hátadon.
Az ösvényen egy kígyó néz veled farkasszemet. Már ha lehet ilyet mondani... De nem érsz rá a képzavarral foglalkozni, mert lázasan gondolkodsz, hogy mit csinálj.
Legszimpatikusabbnak az tűnik, hogy követed a fiú példáját, és visítva elrohansz, de valami visszatart. Egy hang azt súgja, hogy nem kell félned a kígyótól. Mondjuk nem túl meggyőzően súgja, de azért mégis. Amúgy a lábatlan jószág nem tűnik félelmetesnek, mert nem olyan nagy példány, csak amolyan kígyócska.
Ahogy ott farkas-szemeztek, feltűnik valami. A kígyó fején fényes aranykoronácska csillog! Meghökkensz. Mit keres egy kígyó fején aranykorona? És ha már ott van, miért nem esik le, miközben billegteti azt a kis okos fejét? Kínzó kérdések, amikre csak akkor kaphatsz választ, ha maradsz.